Megszólal a mobil. Felveszi, a férje kérdezi:
- Van otthon kenyér, vagy vegyek hazafelé?
- Van – mondja a feleség, - de azért nem baj, ha hozol fél kilót. Kell reggelire is.
Ugye ismerős ez a párbeszéd? A kenyér hozzátartozik az életünkhöz.
Egyszerre jelkép, a létezés szimbóluma, s mindennapi tápláló eledel.
Megdolgoztak érte régi őseink: vetettek, arattak, őröltek, szitáltak, sütöttek. Még imádságba is foglalták a nevét. Szerették az ízét, szerették az illatát, értették a hangját.
Van már kenyerem, borom is van – írta Kosztolányi Dezső. Úgy kell a boldogság, mint egy falat kenyér – ismerte be József Attila.
A boldogság a gazdag országokban ma már túllépett a kenyéren. Ezért hát sokszor méltatlanul bánunk vele. De ha jön a nagy hó, a nagy víz, a nagy áramszünet, a nagy ünnepek, azonnal riadt sorokban találjuk magunkat.
Ha kenyér van, minden van.